Drága Judit jól bírta a gyűrődést.

Furcsa dolgokat eszik, alig van egy kis tiszta víz, hogy egy rendeset mosakodjon. Por, piszok, kényelmetlen utazás és folyamatosan incselkedő fekete férfiak amerre csak jár. Csak egy jó kávét hiányolt, de azt nagyon. Egyik nap barátja letesztelte Judit tűrőképességét.



Az 1993-ban Kikwit-ben ütötte fel fejét az ebola. Egy fiatal fiú az erdőben járt és valószínűleg denevért evett. Ez az állatka hordozza magában a halálos kórt. Először csak a fiú lett beteg. Testnyílásaiból vér folyott, belső szervei kezdtek fellágyulni. Az az általános nézet terjedt el, hogy Lua Lua, egy szellem kerítette hatalmába, mert lopott valakinek a nyájából, amire Lua Lua védőszellemként vigyázott. Később már tombolt a járvány. A fiú családja is beteg lett, majd több mint 500 embert vitt el a ragály. Ekkor már gonosz orvosokra gyanakodtak a helyiek, mert néhányan úgy tudták, hogy jártak a világ ezen eldugott szegletében amerikai orvosok akkortájt.



Pár éve egy Kikwit-i férfi könyvet írt az ebola járványról, amivel megajándékozott bennünket. Elvitt minket a város szélére, ahová a halottakat temették a járvány majd fél éves lefutása alatt. Figyelmesen hallgattuk izgalmas és borzalmas beszámolóját. Judit közben lelkesen kattogtatta nyakába akasztott fényképezőjét, megörökítve társaságunkat, ahogy körbe állva figyeljük a fekete férfi misztikus történetét.

Egy pillanatra megállt a beszéddel a férfi, és Judit felé fordulva így szólt. Vigyázz! Az ott már a tömegsír, amin állsz. Judit falfehér lett és sebesen visszaoldalgott hozzánk. Kisvártatva csípést érzett lábánál, amit egy nagyra nőtt fekete hangya követett el. Zolika, mellette álló élete párja, ekkor eme kedves szavakat intézte hozzá: Ugye tudod, hogy az a hangya pár perce még a földalatti ebolás tetemekből falatozott?

Judit kiállta a próbát. Nem sírt, nem ordibált. Az ájulás határán volt annyi lélek jelenléte, hogy leküzdje dühvel vegyült ijedtségét. Hős lett a szememben.
Az már csak a mi emberi alacsonyságunkat jellemzi, hogy kávézásra akkor sem adtunk neki időt, mikor drága vezetőnk egy európai jellegű cukrászdába invitált minket Kinshasa őrült metropoliszában.

Majd legközelebb, hisz Afrika mindig visszavár.